Az egyházi zene legnagyszerűbb mintaképe: A gregorián ének

A gregorián a római katolikus liturgia hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú éneke. Ezen belül meg kell különböztetünk egymástól az ún. accentust, amikor a (bibliai) szöveget egy meghatározott hangmagasságon, sajátos dallamcifrázattal adják elő, és a concentust a maga változatosabb dallamvonalával és gyakori, jellegzetes melizmáival, vagyis több, a szöveg egyetlen szótagjára énekelt hangjával. A gregorián ének mindkét fajtájára jellemző a szöveg elsődlegessége a zenével szemben. A szöveg határozza meg az ének ritmusát, a dallamvonal a szöveg nyelvtani szerkezetéhez és értelméhez igazodik.

Az évszázadok folyamán a gregorián ének is változott, új műfajok keletkeztek, a megváltozott dallamokban, illetve az új szerzeményekben helyi sajátosságok és a korízlés is hangot kapott. Így alakult ki Magyarországon is a 12-13. század folyamán a gregorián ének magyar változata és annak sajátos kottaírása Esztergom központtal. A tridenti zsinat megkísérelte, hogy a liturgia reformjával ennek a folyamatnak megálljt parancsoljon.

XIII. Gergely pápa 1577-ben másokkal együtt Palestrinát is megbízta, hogy „tisztítsa meg, javítsa ki és reformálja meg a korálénekeket”, mivel azokba „a szerzők, a másolók és nyomdászok tudatlansága, esetleg hanyagsága következtében a barbarizmus , a zavarosság, az ellentmondások és szükségtelen járulékos dolgok egész tömege” került. A végül kidolgozott Editio Medicaea (megjelent 1614-15-ben) mégsem kapta meg a hivatalos egyházi elismerést, és alig terjedt el Itálián kívül. Inkább a liturgikus énekek nemzeti jellege vált egyre erősebbé, és egyre gyakrabban fordították le őket az egyes nemzeti nyelvekre.

Csak a 19. század végén gondolkodtak el a gregorián ének eredeti formáiról; XIII. Leó pápa általános használatra ajánlotta az Editio Medicaeát, ám a solesmes-i bencések kutatásai nyomán kiderült, hogy ez a 17. századi kiadvány aligha tartalmazhatja eredeti formájukban az énekeket. X. Piusz pápa, aki a gregorián éneket 1903-ban „a római egyház valódi énekének és az egyházi zene legnagyszerűbb mintaképének” nevezte, megbízást adott annak vatikáni kiadására (1905-1923). Ez az EditioVaticana a hagyományos alakjában helyreállított gregorián éneknek az egész római katolikus egyházban mindmáig érvényes foglalata.

Az egyházi zenében elterjed a többszólamúság

A gregorián ének dallamának alapja a diatonikus hangrendszer, vagyis az öt egész és két félhang fokonként egymásutánja. A félhangok helyzete szerint a hangkészlet nyolc modusra, ún. egyházi hangnemre osztható. Mindegyik hangnemet a kezdő hang (alap) és a legtöbbször egy kvinttel magasabb recitációs hang (tenor) határozza meg. Különbséget kell tenni a négy autentikus (valódi) hangnem és a négy plagiális, tehát az előzőekből levezetett, ám minden esetben azoknál egy kvarttal mélyebben kezdődő egyházi hangnem között.

A zeneelmélet-író Glareanus a 16. század közepén még két-két autentikus és plagiális skála létét határozta meg, amelyeket gyakorlatilag már a 12. század óta használnak. Az a hangon kezdődő eol hangsor és a c-n kezdődő jón a két közvetlen előzménye a 17. század óta uralkodó dúr-moll hangrendszerek. A többszólamúság elterjedésével kibővítik a hangkészletet a kromatikával, vagyis a diatonikus hangköz félhanggal való megemelésével, illetve leszállításával, hogy kellemes, összecsengő hanghoz jussanak.

Diatonikus hangsor

Arezzói Gudio bencés szerzetes 1050 körül úgy írja le a hexachordot, mint hat diatonikus hangköz sorát, melynek közepén félhang van. A hexachord alapján fejlesztette ki az ún. szolmizációt a hallás és az énektudás iskolázására. Minden hangot egy szótag jelöl (egy 8. századi János-himnusz versfői után: út, re, mi, fá, szol, lá), s a félhang mindig a mi és fá között helyezkedik el. Így olyan, egymásba kapcsolódó hexachord jön létre, amely együttesen lefedi a g-től az e-ig terjedő hangközt. Amennyiben a dallam meghaladja egy hexachord terjedelmét, az énekes átválthat a következő hathangú hangsorra (mutáció), és ott újra fölismerheti a félhang helyzetét. A hexachord rendszer emlékezetében tartását segíti az ún. guidói kéz, amelyen az egyes ujjpercek felelnek meg az egyes szolmizációs szótagoknak.

Az új hangjegyírási módszer és a szolmizálás technikája jelentőse lerövidítette az egyházi énekek képzését.

6 Likes

Comments: 0

There are not comments on this post yet. Be the first one!

Leave a comment